R.I.P.
A mai nap el kellett altatni kicsi kutyusomat, Apacsot. Sajnos, én ott sem lehettem, hiszen már jó ideje nem szüleimnél lakom, ahol a kedves kutya élt. Nem volt már fiatal eb: pontosan meg nem mondom hány éves, de amikor érettségiztem, már megvolt, tehát legalább 13 évről van szó, ami kutyáknál már szép kor. Sajnos az utóbbi időben nagyon beteg volt, és az állatorvos szerint bár talán élhetett volna pár hónapig, de nagy fájdalmakkal, mert valószínűleg gyomorrákja volt, több napja már fel sem tudott kelni. Az utóbbi egy évben már rosszul látott és hallott is, ennek ellenére még pár hónapja is a lány kutyusokat hajtotta, most - a kutyamennyországban - talán ugyanezt teszi. Remélem legalábbis, hogy jól érzi magát odaát.
Állíthatom, hogy néhány tekintetben emberibb volt sok embernél; képes volt megsértődni, és megérezte, ha a gazdi szomorú, olyankor odajött, és fejét az ölembe hajtva (ha épp ültem) pislogott fel rám barna szemeivel. Jobban meg tudta állapítani, hogy szomorú vagyok mint bárki más. Nem csoda hát, hogy ezek és sok más miatt is családtagnak számított. Nyugodjék békében.
