Egy kedves barátom pilates blogjában nemrég jelent meg egy új írás, amely a sportról, és az egészséges életmódról alkotott képünket boncolgatja az "átlag ember" szemszögéből, illetve az ezzel kapcsolatos problémákra világít rá (amúgy jó írás, érdemes elolvasni!). Van egy olyan érzésem, hogy a post megszületésében szerepet játszott a velem folytatott beszélgetés is, és bár az én blogomat szerintem a kutya nem olvassa, azért mégiscsak kifejteném a véleményemet a témában.
Elsőként lássuk az előzményeket: az ősrobbanás, az élet megjelenése és hasonló témákon gyorsan átrágva magunkat gyorsan rájöhetünk, hogy a legtöbb fejlődést (a nem biológiait is, lásd pl. csillagok élete) valamilyen szelekció katalizálja, ez élőlények esetén ugye az evolúció nevű ködös fogalom, melynek hajtóereje a szelekciós nyomás. Anno, a szép összkomfortos barlangok idejében a kövérség az nagyon is rendben volt: megfelelt kb. a mai "gazdag" fogalmának (ráadásul "szexi" dolognak is tartották, lásd az akkori művészet által ábrázolt női ideált), ráadásul evolúciós szempontból is sikeres lehetett, ha képes volt összegyűjteni annyi táplálékot, amivel elérhette ezt az állapotot, ami viszont nagyon hasznos, ha pl. egy ínséges időszak következik (amikor a csont sovány társa akár éhen is pusztul). Mivel a legtöbb létformának maga a lét egy küzdelem, a szervezet azon igyekezete, hogy tartalékot halmozzon fel nagyon is logikus lépésnek tűnik. Továbbá, a mindennapok küzdelmes jellege miatt ez a tartalék képzés szinte soha nem eredményez igazán extrém mennyiség felhalmozását, hiszen energiára mindig szükség van. Eltekintve pár esettől (azért biztos volt olyan is, azonban igen ritkaság számba mehetett, már csak azért is, mivel ha ez hátrány lett volna, egy kardfogú tigris igen hatékony szelekciós mechanizmusnak bizonyulhatott, hogy eliminálja az életre alkalmatlan egyedeket) tehát, rendben volt ez a dolog, nagyon is. A másik dolog az éhség kérdése. Amikor az élelem megszerzése küzdelem, kimenetele kétséges, akkor az is rendben van, ha az ember akkor is érzi a késztetést, ha amúgy rendelkezik elegendő tartalékkal, hiszen nem lehet tudni, mikor adódik legközelebb bármi ennivaló, és mennyi küzdelembe, energiába - tehát tartalék felélésébe - kerül annak megszerzése (ha egyáltalán sikerül). Az ösztön az egy érdekes dolog, büszkén hirdetjük "értelmes" mivoltunkat, arról azonban gyakran megfeledkezünk, hogy sok érzésünk vagy akár érzelmünk mögött is igen ősi ösztönök munkálkodnak szép csendben. Ezekkel kapcsolatos érzelmeink nagy része vagy a "félelem" (a létfenntartás ösztöne például, félelem a nemléttől) vagy pedig az "öröm" érzésében öltenek testet számunkra. Koncentráljunk most erre az utóbbira! Az evés örömet okoz, és mint ilyen, remek módszer egy ösztön ösztönző erejének manifesztálódására (másik ilyen ismert dolog a szex, ha az nem okozna örömöt - sőt esetleg rossz érzés is lenne - gyanítom, hogy már rég kihalt volna az emberiség: ez is jól mutatja, hogy milyen remek "eszköz" a természet részéről, hogy öröm érzést ad egy dolog elvégzéséhez, amit fontos megtenni). Vala tehát a hosszú idő alatt kialakult egyensúly, aminek alapja, hogy az ember igen gyakran, és igen sokat zabálna, ámde ez nem probléma, tekintve, hogy a "zabálásig" eljutni általában küzdelmet jelent, ami viszont energiát használ fel.
És itt jön a képbe a modern társadalmunk. Az evolúció nagyszerű dolog, de nem gyorsvonat: olyan időskálán, ami alatt életmódunk megváltozott nyilván nem lesz képes dolgokat jelentősen megváltoztatni, másrészt nem is engedjük működni a dolgot ("a gyengébb elpusztul, az erősebb/alkalmasabb fennmarad" remek elv, egészen addig, amíg nem egy szerettünkről van szó éppen: az orvostudomány megmenti a "gyengéket" is, és/vagy olyanok szaporodását is lehetővé teszi, mely génvonal - alkalmatlan volta miatt pl - amúgy kihalna). Az ma már nem küzdelem, hogy elsétálunk a hűtőig, vagy pizzát rendelünk, ugyanakkor ösztöneink, az evés öröme ugyanúgy munkálkodnak, mint őseinkben. Az egyensúly tehát felborult, kár szépítgetni ezt. Egyik megoldás lehetne, ha küzdelmesebbé próbálnánk tenni újra az élelem szerzést, de - lássuk be -, ez nem alternatíva manapság. Egyrészt igen hülyén nézne ki, ha egy rúd pikk-szalámit kéne levadászni több kilométeren át hajszolva azt, másrészt ami a kulcs a problémához: megváltoztak az életcéljaink is. A fent vázolt nosztalgikus összkomfortos barlangok idején (és az előtt) az élet arról szólt, hogy éld meg a következő napot. Ennyi. Gyakorlatilag ez kitöltötte mindenki idejét. Manapság ez nem nevezhető a legtöbb ember számára életcélnak: a létfenntartásunkra elég az az idő, amíg gyorsan belapátoljuk azt, amit rendeltünk az Interneten (holott anno ez a foglalatosság - mármint az élelem szerzés - tehette ki az időnk legnagyobb részét), életünk többi részében olyan nemes célokat is kergetünk, hogy vágyunk dolgokra, amelyek nélkül bár élhetnénk, mégis úgy érezzük: az nem élet, ha csak "vegetálunk" (pedig a természetnek ez évmilliárdokig elég volt mint "életcél"). Ergo az sem megoldás, ha az élelemszerzés túlságosan könnyű voltát azzal próbáljunk ellensúlyozni, hogy pl. mozgunk annyit, amennyi az ősidőkben ennyi kalória táplálék formájában való megszerzéséhez szükségeltetett volna, már csak azért sem, mert a modern társadalmaknál is van "küzdelem" a túléléshez, ez azonban egy "pénz" nevű fogalomhoz kötődik, viszont a "pénz" megszerzése sok ember számára már nem feltétlen jelent hatalmas energiabefektetést (mármint kalória alapon nézve!), azaz nem fut le tíz kilométert a prédát üldözve, hanem mondjuk egy számítógép előtt ül egész nap. A "pénz" nevű stuff beszerzését pedig nem lehet hanyagolni, mert anélkül gondok lesznek a táplálékkal, és hasonló elemi szükségletek kielégítésével. Oda jutottunk tehát, hogy modern társadalmunk kihívásai (hívjuk "rohanó világnak" például) nincsenek igazán összhangban azzal, amire szervezetünk, annak működése illetőleg ösztöneink "ki lettek találva". Ezzel szép kis csapdába is kerültünk, hiszen a társadalomtól teljesen elszakadni legtöbbünk számára nem alternatíva (holott valószínűleg tényelegesen egészségesebb lenne egy olyan életmód, ami legalábbis jobban emlékeztet egy őskori társadalomra, még ha nyilván nem is pontosan ugyanolyan).
Ezzel párhuzamosan alaposan átrendeződött az eszméink rendszere is. Ma már nem igazán divat a kövérség, ami anno különleges, sőt szexi volt. Az "életminőség javulása" (milyen furcsa is ez a dolog, javulás alatt értendő, hogy már nem csak a túlélésre megy el minden időnk, ugyanakkor ha az egészségünket nézzük lehet, hogy sok esetben ez csökkenésnek lenne nevezhető, ugyanakkor átlag életkorunk nő, annak ellenére, hogy egy adott időpillanatban vizsgálva elképzelhető, hogy egy ősember egészségesebb volt) kapcsán a táplálék megszerzése egyszerűbb, ösztöneink ma is csak arra buzdítanak, hogy együnk, ezért a kép kifordult: ma már az a szép, ha valaki a fentiek ellenére nem kövér. Valószínű, hogy egy múltból idecipelt ősember eléggé zavarban is lenne. És az étel vagy a kövérség itt csak egy dolog, a kevesebb mozgásnak más következménye is van, szervezetünk pedig nem arra lett alapvetően kitalálva, hogy szinte ne is mozogjunk egész életünkben.
Nu, mit lehet akkor tenni? Az "életmód váltás" mint olyan elég sok mindent jelenthet. Ideális esetben például el kell költözni nagy a városokból (légszennyezettség, stressz, stb), és hasonló dolgok, vagy még tovább menve: valami ősi társadalomra jobban emlékeztető életformát kialakítani. Ez persze általában nem alternatíva, azonban egy dologra képes rávilágítani azonnal: a teljes és messzemenőkig optimális alternatíva szinte nevetséges, tehát mindenképpen valami "kompromisszumról" beszélhetünk már eleve, és nem ilyen végletekbe forduló utópiáról. A kompromisszum mint fogalom azonban azonban igencsak szubjektív, függ az adott embertől, életkörülményétől (ha olyan szerencsétlen a dolog például, hogy akkor tud megélni, ha éjjel-nappal dolgozik, akkor nehéz számon kérni azt, hogy miért nincs ideje mozogni).
Másrészt - és ennyi rizsa után lassan odáig jutok, hogy beszélek olyasmiről is, amit az írásom elején említett blog bejegyzés taglal - probléma lehet az, hogy ki hogy fogja fel az életmódváltás, a fogyókúra, az egészséges(-ebb) életre való törekvést. Szerintem a kulcs az az, hogy ezt célnak, vagy eszköznek tekinti. Az ideális az első megoldás, ez legyen a cél, váljon részéve az életének, és lehetőleg ne utálja. Sajnos, gyakran nem ezt látjuk azonban. A rengeteg fogyókúrás csodaszer, "csak beveszed/megiszod mellette zabálhatsz is akár" típusú dolgok hatalmas piaca jelzi, hogy nagy igény van arra, hogy valami javulás álljon be az életébe az embernek (itt általában arról van szó, hogy az a bizonyos mérleg több kilót mutat, mint kéne), viszont nem feltétlen tud/akar ehhez életmódot váltani. Azaz ilyenkor ha például szóba jön a mozgás, a sport, akkor ez inkább csak egy elviselendő eszköz, hogy elérje a célt, a cél viszont az, hogy legyen soványabb, szexibb, stb, de ehhez ne kelljen a megszokott életmódján változtatni. Azaz itt szó sincs arról, hogy a sport/mozgás, az egészséges életmód vagy bármi hasonló legyen maga a cél, ezek csak eszközök, hogy elérje azt a társadalom által felállított ideált, hogy például egy nőnek hogy kell kinéznie. Ha tehetné, sok ember venne inkább "fogyjon 10kg-ot egy pirulával" nevű csodaszert választaná, és nem "szenvedne" a mozgással, vagy hasonló dolgokkal (de tegyük szívünkre a kezüket: van egyáltalán olyan ember, aki magán nem változtatna meg valamit egy varázsütésre, ha tehetné?). Mivel ilyen - tényleg hatásos - "csodaszer" nem igazán van, sok ember - sajnos - kényszerűségből mozog/koplal (vagy ezek kombinációja), és persze utálja az egészet. Ha sikeres is az akció, az eredmény általában az, hogy "cél elérve, végre vége a szenvedésnek" című eset van, és folytatja előző életmódját, aminek nagyban valószínűsíthető eredménye az lesz, hogy egy idő múlva ott lesz, ahonnan elindult, sőt, még rosszabb is lesz minden: kvázi oda érkezik, ahol volt, és még szenvedett is érte közben. Ez sok embernél oda vezet, hogy egy-két ilyen "periódus" után újra már meg sem próbálja, és onnantól állandó - még csak ha tudat alatt is - depresszióban él, hogy "ez van, nem tudok rajta változtatni, én megpróbáltam, nem sikerült".
Az írásomban utalt blog bejegyzés kulcsa az, amire mindenki rájöhet, ha kicsit belegondol: az egyedüli igazi megoldás az lehet/lenne, ha nem kampányszerűen "elszenvedné" azt, ami segíthet, hanem tényleg változtat valamin az életében, és ez természetes részét képzi aztán életének. Ehhez az kell, hogy szeressük, amit csinálunk persze. Nem teljesen vagyok meggyőződve arról az állításról viszont, hogy "mindenki biztosan talál olyan mozgásformát/sportot amit szeret". Eleve, van olyan ember, aki nem szeret olvasni. Hiába mondanánk neki, hogy próbáljon meg több fajta műfajt, hátha talál számára kedvére valót, ha már eleve az olvasást, mint olyant nem szereti, és nem egy adott műfajjal van a baja. Most persze az vita tárgyát képezheti, hogy van-e joga bárkinek (engem is beleértve) azt mondani, hogy nem szeret valamit, anélkül, hogy nem is próbálta végig a lehetőségeket (vagy akár nem is igazan próbált belőle semmit, max egy-két lehetőséget). Az viszont biztos, hogy a "szeretet" mint olyan elég szubjektív és mindenki számára másként megélt érzés, tehát lehet azzal nem egyetérteni, hogy valaki magát a mozgást/sportot nem szereti, ugyanakkor a nem egyetértés nem segít abban, hogy egy ilyen ember megszeresse, ha már ez az alapvető probléma.
A fentiekkel kapcsolatban gyorsan le is szögezném: nem állítom, hogy a fenti dolog rám vonatkozik, vannak mozgásformák amit én kedvelek. Viszont a véleményem az, hogy vannak olyan emberek, akik a fentiek alapján gondolkodnak. Ilyenkor persze meg lehet próbálni "megszerettetni" a dolgot velük, ez is lehet egy cél.
És végül, a híres "de nincs időm" olcsó kifogásról :) Az ember igazán nagyot, és igazán nagy beleéléssel csak saját magának képes hazudni. Ilyenkor általában jobbak vagyunk, mint bármelyik filmhős, aki a titkos szolgálatnál kapott kiképzést az igazságszérum vagy a hazugságvizsgáló ellen. Alapvető emberi problémafeloldó módszer az, hogy elhitetjük magunkkal valamiről, hogy igaz, akkor is, ha nem. Mondom ezeket arról, amikor tényleg ez a helyzet. Azonban nem kételkedem abban, hogy van amikor az embernek tényleg nincs ideje. Az életmód váltásba persze az is beletartozik, hogy akkor meg kéne változtatni úgy az életvitelt, hogy legyen elég ideje. Ezzel viszont visszakanyarodtunk oda, hogy nem mindig alternatíva a változtatás (ahogy már írtam: költözhetnénk jó levegőjű vidéki házba, lehetne saját kertünk, annak megművelése is mozgás, és lehet, egészségesebb ételeket is eredményezne a dolog, stb stb, lehetne folytatni). Azonban, hogy ne menjek el ennyire a végletekig, elég ha csak a munkahelyre koncentrálunk most éppen. Ha saját magamat akarom felhozni példának, akkor mit tudok mondani? Felkelek reggel, készülődés, mosakodás, kicsi leányom istápolása, ilyesmi, és nemsokára kell is indulni a melózni. Ott általában este fél hétig vagyok, mire hazaérek, az általában hét, de gyakran negyed nyolc környékén van már. Nyilván szeretnék a kislányommal is foglalkozni, ez nem spórolható ki. Ez a játékon, vacsorán és fürdetésen át egészen a csöppség elalvásáig tart, ami általában már este kilenc körül realizálódik. A saját hasonló dolgokat (vacsora, tisztálkodás) leszámítva, mondjuk marad két, azaz két (néha három) óra szabadidő. Mivel elég sok minden érdekel (lásd nyelvtanulás, számítástechnika, fizika, csillagászat), és ezeket tényleg szeretem is, belátható, hogy ez az idő még arra sem elég, amit a lehető legjobban kedvelek, nem hogy arra, hogy még egyéb dolgokat is csináljak. Hétvége az meg a tipikus "hétközben nem volt időm rá" kategória, nagy/kis bevásárlás, főzőcskélésben segítség a családnak, miegymás. Jobb esetben beismerhető, hogy azért 1-2 óra található a hétvégén, amikor lehetne sétálni mondjuk. A kérdés az, hogy az elég-e. Nem vagyok az a típus, aki kategorikusan elutasít bármi mozgásformát, sétálni példának okáért szeretek. Azonban még ennek kapcsán is oda jutok, hogy Budapesten nem szívesen sétálok, nem tetszik a dolog valahogy (gyerekkoromban mi, és édesanyám nővére - valamint az ő családjuk - majdnem minden nap felkerekedett és lesétáltunk Balatonalmádiban a partig, ott bóklásztunk, beszélgettünk - ez azóta is nagyon hiányzik), viszont a "vissza a vidéki élethez" meg értelemszerűen nem olyan egyszerűen megléphető dolog, pedig lehet, hogy tényleg nyugodtabb, egészségesebb életet teremthetne ott magának az ember.
Hogy akkor mi a megoldás? Fogalmam sincs. Valószínű nem is létezik egyetlen üdvözítő út, hiszen mindenki más és más. Ahogy az ősember a túlélésért küzdött, mi oda jutottunk, hogy java részt saját magunkkal kell megküzdeni, hogy megoldást (vagy az afelé vezető utat legalább) meglelje az ember. Ez azonban nem egyszerű ...
